Jámbor olvasó!
Három Mátyásunk van, s több nem kell a magyarnak;
híres a hosszu hajú, akinél még élt az igazság,
s emlékezzük a tar fejü moszkovitát, akinél nem.
Ám vegyük észbe a harmadikat most! Ő az a híres
lúdterelő, aki addig lopta a drága napot, míg
el nem bírta az anyja szidását és az unalmat,
így a családi vagyont, a libákat, az útra terelve
megcélozta a döbrögi vásárt, mert a baromfit
ott jól pénzzé tenni akarta, de furcsa irányt vett
ettöl az üzlettől Matyi sorsa -- hiszen bizonyára
minden művelt honfiu és -lány ismeri régi
iskolakönyveiből, hogy jó ura mily devizában
számolt bért neki, és ő mint osztotta-szorozta
jussát, hogy kiegyenlíthesse a túl magas árat.
Kérdés az, hogy elég-e nekünk ma is ennyi? Hisz oly sok
éve, hogy ezt versébe leírta a régi poéta!
Nem haladott-e azóta az édes, szép tudomány is?!
Vizsgáljuk csak meg kissé Matyi földesurát, mert
sok dolgot tudtunk Matyiról, de a Döbrögiről nem!
Tudjuk-e, mint élt? Jelleme titkai, lelke redői
hogy tekeredtek sűrü liánként sorsa növényén?
Volt-e szerelmes? Kedvenc étele? Volt-e barátja?
Sok kérdés vár itt nyomozásra, barátaim, és meg
kell valljam, nem látom nyitját én sem az összes
zárnak, azonban némelyiküknek kulcsa kezemben;
elfordítom hát, s olvassátok türelemmel,
elnézően, mert én messzi vagyok Fazekastól:
úgy, ahogyan korban megelőz, úgy jár a tudásban,
bölcsességben, szép írásban messze előttem.
   

Első levonás

Ős Döbrög falvát hűbérként adta királyunk
-- István, az kit szentnek hívunk -- hitbizományul
jó csatlósának, ki csatában, vészben a pajzsa,
békében szegletköve volt, bátor szivü harcos,
délceg hős, védője a hitnek, támasza pórnak
és a királynak, jó katonája a szent becsületnek.
Itt épített tornyot az ős, húzott vizesárkot,
s mind több jobbágy vágta ekéjét jó televénybe
szántva a földjét, mind több kunyhó bújt meg a vára
oldalain, valamint pelyhes csibe búvik a kotlós
szárnya alá. Majd kőhidat épített a patakra
gondos földesurunk, így kalmár és utazó nép
is több járta a falvat, szorgalmas kezü mester
sok települt le a főutcán, s gazdag fogadósok.
Ekként telt el kétszáz esztendő, s az időnek
karcsu patakja folyammá így hízlalta magát, így
lett szép várossá s vásárhellyé uradalma,
ódon fészke a Döbrögieknek, pont azidő tájt,
hogy hősünk, akiről versem szól, nagykoruvá lett.
Szép nemes ifjú volt, veszedelme a nőknek,
hajnaltól vadkant és szarvast űzve vadászott,
és kipirulva, erős bor mellett látta az éjfél.
Ám addig vígadt a fehérnépekkel, amíg nem
érte utól Ámor: szörnyű rablója a szívnek.
Élt Döbrögben egy ifjú özvegy; két szeme tűz, de
bőre fehér, neve Lúdas Mária volt, haja ében,
s végleg meghalt Döbrögi békessége, amint egy
reggel a kútnál látá. Úgy kifutott az erő a
testéből, amikor szívét a szemébe csatolta:
térdre rogyott, ahogyan úrnője előtt a vazallus.
(Rágalmazták titkon e hölgyet az ostoba népek,
mondván, hogy nem jóra való asszony, de boszorka.)
Azt, aki végzete volt sok lánynak s erdei vadnak,
most egy nála erősebb íjas földre teperte;
nem nézett már többé más asszonyra, azonban
minden hajnal Mária házában simitotta
távol az álmot sűrű, borzas lelke taváról.
Boldogság volt ez, tündérkert, édeni álom.
S meddig tarthat az álom? Míg elfújja a bősz sors!
Keskeny porfelhő kúszott Döbrög fele, "hírnök
jő, Nagyuram", kiabálta az őr az öregtorony ormán,
s Döbrögi atyja, a várúr, illőn várta királya,
Második Endre futárát, meghallgatta, beszélt is
véle, felolvastatta a pappal a jól lepecsételt
bullát, majd gyors szolgáját elküldte fiáért,
s így szólt: "Gyermekem! Élezd kardod, vége a léha
semmire kellő tobzódásnak. Öltsd a keresztet
vérted acélja fölé, mert haddal messzi keletre
indul urunk, Jeruzsálemből, hogy a mórt kizavarja;
vár a keresztes had, Szent Föld és Második Endre.
S eltűnt Döbrögi atyjával meg kis csapatával.
 

Második levonás

Csendben folyt az idő jó Döbrög vára alatt, a
szép özvegy gyereket szült, átkozták is a népek,
így gúnyolták s szidták: "mondd, ki az apja fiadnak?
tán a magasságos Szentlélektől van a fattyú?"
Aztán esztendőre, beteg csatlós ügetett be
Döbrög várkapuján Endréék vert seregéből,
és szomorú hírekkel rémítette a népet:
"Akkon erődjét vívtuk, védte a várat a szultán,
hős seregünk éhség és járvány is tizedelte,
mégis támadtunk. A bezúzott várkapun át az
alsóváros nagypiacáig tört csapatunk be,
s ekkor a fellegvárból váratlan szaracénok
zúdultak le, körülvettek, kardunk iszamos lett
vérüktől, így hátráltunk áttörve közöttük,
lángolt minden ház, s már majdnem megmenekültünk,
ám egyszer csak a tűzből síró gyermeki hangot
hall meg az ifjú Döbrögi, arra rohanva kimenti
csöpp árváját egy szaracénnak, s visszavonulni
késő volt már. Harcolt Döbrögi, ám csapatunktól
elvágták, és fogva maradt. Jó atyja is ekkor
lelte halálát, sebzetten mór lándzsadöféstől."
Így mondott hírt ő, míg láz szaggatta beszédét.
Nem tudjuk, hogy történt mindez részletesebben,
egy biztos csak: látta a szultán Döbrögit Akkon
fellegvárából, ahogyan lángjárta szobából
mentett, és a vitézségéhez mérte kegyelmét.
Endre király és szórt hada jó régen haza ért már
Döbrögi nélkül, mert őt eltűntette a színes
Napkelet; Akkon után a nyomát már nem leli senki,
rejtély, mily országok, városok útjai hordták
sorsa homokját, nem tudjuk, hogy merre bolyongott,
hány vándorlást élt át, és hány tarka kalandot.
Addig nézzük, hogy tengették életük itthon!
Biz' nehezen ment. Mert gazdátlan ló csökönyös lesz.
S így szült békétlenséget, hogy jó ura nem volt
Döbrögnek, sem a várnak, lévén, Döbrögi anyját
férje után elvitte a bánat. Bandita járta
földjeiket, s abcúg ispánok rút keze által
megcsappant erdő, szőlő, és dúltak a szomszéd
földesurak. Húsz esztendő telt el, mire végül
egy gazdája került a vidéknek -- jaj, de miféle!
Nem jog s törvény adta, de ármány és az anarchia.
Egy Mátyás nevü rossz siheder s pár cimbora nyúzta
Döbrögi népét. Város szélén, anyja lakában
élt Mátyás (nem a várban, ahol sok macska király volt
nagy, kongó termekben, sok kis fürge egér közt);
anyja vajákos, bűbájjal segitette fiát, ki
hol csalafintán, hol fenyegetve zsarolta a népet:
pénzt fogadott el a kocsmárostól védelemért, és
pásztortól, hogy rabló farkas, medve a nyájat
megtizedelni ne tudja; s a város széli tanyákon
sűrűn látták, néki adózott minden örömlány.
Szégyen! Ily botránytól arcunk hogy ne pirulna?!
Hát, most érkeztünk el, kedvesim, arra a pontra,
hol két hősünk sorsa, találkozván, bogozódik.
Nézzük, hogy vív meg egymással zsarnoki önkény
és higgadt jószándék, törvény, ősi igazság!
 

Harmadik levonás

Egy vásár nap furcsa utas jött. Szép telivérjét
megkötvén -- porosan, cserzetten, kard nyoma arcán --
Döbrög nagy fogadójában, mikoron teli volt a
szála, belépett; csend lett. Aztán két öreg állt fel,
elhúnyt váruruk hív csatlósai boldog időkben,
és szó nélkül ölelték át térdét az utasnak;
ismerték őt ifjukorából: Döbrögi volt az.
Mindezt látta a Mátyás egy rosszféle barátja:
új ember jött, hát jó volna betörni, s a pénzét
megkaparintani. Így rögvest Matyiért szaladott el.
Jött Matyi nyalkán, tisztult tér és utca előtte,
sok sunyi cimbora háta megett, aki csak csapatostul
bátor; s még vele volt, lám, hóna alatt a libája.
Így szólt Döbrögihez, míg társai körbe is állták:
"Hé, te gyökér! gáz, hogy nézel kifelé a fejedből
azzal a vassal az oldaladon, retkes szerelésben,
hát, ide hesszelj! majd Matyi bácsi a hónod alá nyúl.
Látod-e ezt a libát, köcsög? ez mostan tiedé lesz.
Bótot ajánlok: tíz aranyat perkálj, ez az ára,
aztán koccolj! Nagy lehetőség! El ne hibázzad!"
(Megkövetünk minden jólelket e zagyva beszédért,
s elnézést kérünk, amiért Matyi ily neveletlen.)
Nézett Döbrögi is csak, álmélkodva erősen,
nem szóltak vele így még ebhitü mór kalifák sem,
és nem is értett semmit: tíz arany az lova ára;
szóval, Döbrögi úr ekként nézett a libára.
Mátyás unta a várakozást, hát megtudakolta:
"Vágod-e? Mozdulj, vagy mozdítalak én, de kajakra!"
Intett, és egy társa, kezét, az utasra emelte.
Haj, de nehéz lett dolga e társnak s mindvalahánynak!
Mert ki se szállt vas tokjából a damaszkuszi penge,
Döbrögi csúf rendet vágott két puszta kezével,
ablakon, ajtón is potyogott kifelé a zsiványnép,
Mátyást két hű embere fogta, s Döbrögi így szólt:
"Tisztes ajánlat. Én pedig elfogadom a libádat,
ám fiatal vagy, jobb ha a lúdért én szabok árat."
S kardlappal színes hurkákat vert fenekére.
 

Negyedik levonás

Ez volt csúcsa az én eposzomnak, lényege, sója-
borsa mesémnek, kristálytengelye gépezetemnek.
S bár jól ismerhetjük a többi kalandot, azért én
szolgálnék zárásként még pár meglepetéssel.
"Háromszor veri ezt kenden Lúdas Matyi vissza!"
Emlékeztek-e?! Így szaladott Matyi messze dühében.
Csak haza is ment volna kicsinykét, vagy legalább lett
volna mobiltelefonja! De még írást se tudott a
léhűtő, csak bosszura vágyott, s anyja se tudta
őt lebeszélni, hiszen nem tudtak kommunikálni.
Nem baj. Mert csakis így vált Mátyásból komoly ember,
külhoni stúdiumokban jártas, nagy tudományú
építész, aki tervez apszist, körfolyosót, és
így lett doktor, társa füveknek és görebeknek.
Hagyjuk most a mesénk csónakját szép kikötőbe,
békésen ringván, selymes-lágyan kanyarodni,
mert a beszédből ennyi elég, hát nézzük a végét!
Döbrögi megjött, és Döbrögre a béke köszöntött,
megforgatta a földet a jobbágy dolgos ekéje,
pezsgett minden, nagy kalapácsok csengtek az üllőn,
Döbrögi bölcs volt, s persze, rajongta, szerette a népe.
Állítólag, ugyan Matyi eljött még, hogy a súlyos
kölcsönt törleszthesse, de gondoljunk csak a honvágy
ólmos jármával hazatérő ifju tudósra!
Elhihető, hogy verni rohant, mikor otthona várta?
Hogy nem az anyját látni szaladt, csak a bosszut akarta?
Ily kitanult ember, finom, udvarias, toleráns? Nem!
Jó, szerető anyját, a vajákos nőt, megölelve
Mátyásunknak végül feltárult az igazság.
Így szólt anyja: "Ne bántsad Döbrögit, édesatyád ő."
Elsápadt Matyi ezt hallván, de utána ki is gyúlt
arca nagy indulatában. Rögtön mentek a várba
hallgatag évtizedeknek fátylai sűrüszövésű
titkokkal s balsorssal szőtt rejtélyét kitakarni.
Könnyeivel nehezebben küzdött Döbrögi úr most,
mint ifjún Akkon piacán az arab seregekkel:
régi szerelmét, Mária asszonyt zárja-e keble
domboru boltozatára, avagy gyerekét, a tanult és
szép Mátyást, aki építész, és orvosa sebnek,
kórnak, bajnak? Mindekettőt forrón megölelte,
szóltak a papnak, s tartottak híres lakodalmat.